16. nap

Reggel még mindig elég nekikeseredetten esik az eső, de nem igen panaszkodhatunk, mert eddig végig csodás időn volt. Hamar összeszedjük magunkat és irány a bányaváros. Kb. 3-4 perc autóval az uticél. Több dolgot is érdemes itt megnézni. Tegnap amikor megkérdeztük a kempinges hölgyet, hogy kb. mennyi idő alatt tudjuk megnézni a környéket, igazi patrióta módjára azt mondta, hogy legkevesebb 1 nap, de inkább több. Mindenen látszik, hogy az elmúlt 1-2 évtizedben nagyon sok pénz nyomtak ide és nagyon szeretnék, ha beindulna a turizmus. Erről jut eszembe, reggelre a Saminek hitt szomszédainkról kiderült, hogy egy gyerek focicsapat (biztos ennek is van valami sportneve) és hogy épp valami országos vagy hasonló nagyszabású focikupa közepére cseppentünk, ennek megfelelően Roros is megtelt gyerekekkel, kísérőkkel, nézelődőkkel. Úgy tűnik nagyon népszerű itt a foci, 2 napja a kompon is találkoztunk iskolai focicsapattal. Roroson kívül van még több kiesebb település a környéken, amit a színes-szagos prosik szerint szintén érdemes útba ejteni, sőt mivel a környék hegyei nem túl magasak családi kirándulásra előszeretettel ajánlják őket a helybéliek. Mondanom sem kell, hogy Rorosnak is van reptere, olyannyira, hogy miközben szállást kerestünk sikerült keresztülhajtani a leszállópályán :o)…persze ez itt normále :o) Maga a bánya, illetve a múzeum több részből áll. Mivel mi igazából a hangulatra voltunk kíváncsiak, ezért a Smelthyttát és a körülötte lévő szabadtéri rész néztük meg, ami a közösség életének volt a központja. (Ezen kívül vezetett túra van az Olavsgruva nevű bánya belsejébe, ahol hang- és fényeffektekkel teszik érdekessé a túrát + van még egy harmadik múzeum is. Mi kihagytuk.) Maga a bánya a XVII. század közepétől 1953-ig !!! az ott látott körülmények között üzemelt. Volt néhány fotó az 1950-es évekből, ami tk. akár Szibériába is készülhetett volna. Itt tudtam meg, hogy mi az a meddőhányó, miután felmásztunk rá. A házak közvetlenül a tövében épültek, persze lehet, hogy a házak voltak ott előbb. A szabadtéri múzeum másik érdekesség, hogy nem is igazán múzeum. 5-6 ház kivételével mindegyik épületet a mai napig lakják és teljesen egybeépült a faluval, nem igazán tudtuk eldönteni hol ér véget a múzeum és hol kezdődik a kiállítás. Gondolom szintén a turisztikai vonzerő miatt rengeteg ipar- és képzőművész nyitott itt kis üzletet, galériát, tk. 2 utca ami ilyen kirakat jellegű, a többi maga Roros. Érdekesen találkozik a vadnyugati és a norvég szentendre hangulat, ha nem lenne leaszfaltozva az utca egészen azt éreznénk, hogy a vadnyugaton járunk. Rövid séta és indulunk tovább. Megígértük magunknak, hogy nem megyünk haza anélkül, hogy ne látnánk stavkirkét (fatemplom). Így Osló felé haladva Ringebu-t néztük ki a piros tornyával. Moha’bá tervez. Persze ismét egy jelöletlen 30 km-es útszakasz. Kicsit bátortalanul, de bevesszük a kanyart, elhagyjuk a főutat és jöjjön, aminek jönnie kell. Már reggel óta feltűnt, hogy ugyan felhős az ég, de a hegyek teteje érthetetlen okból világít. Itt vesszük észre, hogy nemcsak a teteje, de az oldala, a fák között, mindenhol csupa-csupa zuzmó. Gyönyörű. (off topic: nem igazán vagyunk növény őrültek, de legközelebb nem indulunk el kisnörvény határozó nélkül. Annyi érdekes és soselátott növény és fa él errefelé, hogy muszáj tudni a nevüket – tudom, hogy ezzel nem vagyok beljebb, de mégis). És még például él itt egy - az angol utikönyv szerint - puffinnak nevezett madár, olyan kicsit papagály-szerű csőrrel és termettel. Fogalmam sincs mi a magyar neve, ha valaki tudja kérem írja meg. Ja, és arra is csak találgatásaink vannak, hogy mit jelent a „skytabane” szó.) Amit ezen az utón látunk az leírhatatlan, persze most megint mondhatnám, hogy eddig ez a legszebb, de tényleg lenyűgöző. Nem bírunk magunkkal, minden kanyarban megállunk fotózni, ez a panorámakép is itt készül: Fura izgatottságot érzünk ettől a helytől, holdbélinek túl vivid, viszont mégiscsak elég kopár háttal hullámoznak előttünk a formák – utak, buckák. Sosem hittem, hogy egy fennsík ilyen izgalmas lehet. A fennsíkról lefele jövet elgondolkozunk, hogy maradjuk-e itt még egy napra. De a rádió további esőt ígér, gondoljuk délen jobb a helyzet és továbbmegyünk. 4-5 km-el arrébb megérkezünk Németországba, összetéveszthetetlenül nem norvég táj. Az utikönyv a Mosel völgyéhez hasonlítja. Ringebu, 1-2 rejtett kattintás a templomban (ismét bebizonyosodik, hogy a nikonosok titkos szövetséget alkotnak) és menekülés a felhőszakadás elől. Mint oszlopos sportrajongók Lillehammer mellett 130-al!!! hajtunk el, bár bíztunk benne, hogy valami látszik az autópályáról!! az olimpiai városból, de semmi. Kétségtelen, hogy a legnagyobb változás, hogy végre van hallgatható rádió. Már kezdtük nagyon unni a 60-as évek kisvárosi slágereit + az a másik 5 számot, amit promó CD-n eljuttattak a skandináv rádióknak, ugyanis teljesen mindegy, hogy Dániában, Norvégiában vagy Svédországban jártunk ugyanazt az 5 nyári slágert nyomták. De Lillehammertől megérkezünk a civilizációba, legalábbis ebben az értelemben. Azért itt is érezhető, hogy a marketingesek kit vesznek emberszámba, úgy tűnik Norvégiában marketing szempontból csak Osló és Lillehammer számít városnak. A többi helyen – tk. ott, ahol eddig jártunk – élvezhettük a reklámmentes övezetet. Például egyáltalán nem láttunk óriásplakátokat (Oslóról nincs élményünk, végül úgy döntünk majd máskor visszajövünk, most nem vagyunk kozmopolita hangulatban, nagyon kellemesen le vagyunk lassulva mi is 80-ra, teljes a lelki harmónia és egyáltalán nem vágyunk nagyvárosi nyüzsgésre, még egy 700 ezresre sem.). A rádióban itt-ott egy-egy reklám, de elenyésző számú, a műsor főleg beszélgetésekből és andalító zenéből áll, kivétel talán a Folgefonn Rádió, amit Hardangerfjorden szűk környezetében tudtunk fogni és a Kanal24. A vétel minősége is eléggé ingadozó, nyilván az adottságok miatt. Tévét nem volt alkalmunk nézni (nem mintha hiányzott volna) így ott nem tudjuk mi a helyzet reklámilag. Ilyen lenne a békés fogyasztói társadalom. Hát kétségtelen, hogy itt már bőven túlestek a fogyasztóvá nevelés különböző fázisain, ami itthon még gőz erővel zajlik. Mindenesetre mi nagyon élveztük a reklámcsendet. Ma már nagyon érezzük, hogy megyünk hazafelé. Mossban – Oslótól délre – az Oslofjorden partján egy nyüzsis kempingvárosban verünk sátrat. Bár azt gondoltuk, hogy Norvégiában mindenki vitorlázik, motorcsónakot sokkal több helyen láttunk, Alesund és most úgy tűnik ez a fjord a vitárlások itteni paradicsoma. (off topic: muszáj megosztanom, igen szeretnék róla beszélni. Nem tudom, más hogy van ezzel, de nekem mindig elszáll az agyam attól, hogy amint valaki megtudja, hogy kelet-európából jövünk – addig semmi, tök normálisan beszélgetünk - meglepődve dicséri meg az ember nyelvtudását. Esküszöm legközelebb és is megdicsérem az illetőjét! Kiver a víz ettől a jószándékú lesajnálástól. Majom, beszél! Kirakatba ne álljak?) Tudjuk, ez az utolsó esténk itt. Egyetlen sátoros szomszédunk akad a karavánerdőben, a kemping távoli, csendes sarka a miénk. Nosztalgiázva értékelgetjük az utat, mi volt jó, mit csinálunk legközelebb másként (pl. hogy kicsit jobban megtervezzük előre Budapesten :o))) és persze, hogy még mi minden az, amiért visszajövünk. 2 hét után itt van az első naplementénk, amikor tényleg lemegy a nap, piros lesz az ég alja és besötétedik. Fura érzés. Nagyon hamar megszoktuk a hosszú nappalokat. 10 méterre a víztől, a naplementét bámulva - a szúnyoghálón keresztül - merülünk álomba.